2013. augusztus 25., vasárnap

3. rész ~ " I'm a fool! "

*Leira Smith*




Szálltam. Pontosabban szálltunk. Magasan a föld felett otthagyva a problémákat, szomorúságot...mindent! Csak a csodálatos és lélegzetelállító kilátást szugeráltam ami a szemem elé tárult. Sosem láttam ehez foghatót. Álmomban rengetekszer elképzeltem ahogyan szállok. Nem...nem szárnyak segítségével. Csak úgy valami csoda folytán. Valami hihetetlen erő kapott fel és repített. Messze az alvó önmagamtól, a háztól, kerttől. Fel a messzeségbe ahol az angyalok tanyáznak. Ahol a fehér vattacukor szerű felhőkön űlve nevetgéltek. De ez csak egy álom volt. Mostanáig..
Az angyalokat leszámítva minden ugyan olyan volt mint az álmomban. Hihetetlen hasonlósággal. Nagyon furcsa volt. Miért nem mond nekem most sem semmit? Hogy mi ez az egész? Talán...talán nem bízik bennem!? És mintha a felettem levő angyali alak olvasott volna gondolataimban leereszkedett a kemény, bíztos talajra és azonnal válaszolt.
- Elégszer kérdőre vontál már engem affelől, hogy miért téged választottalak. Hogy, miért is pont Leira Smith került fel a Védettek Listájára. Hidd el idővel mindenre fény derül most csak annyit mondhatok: Vigyázz! Sokan próbálnak majd szert tenni a te erődre! Sokan akarnak bántani vagy megszerezni maguknak. Ezért ne bízz senkiben! Egy embert kivéve: védelmező, rabul ejtő szempár, éles mosoly. A nevét nem árulom el, ha majd eljön megtudod mi az. Megtudod miért Ő és azt is, hogy miért Te.
Ahogyan befejezte a mondanivalóját egy hangos suhanás kíséretében elszallt mögülem. Remek! Nem, hogy megmagyarázta volna még jobban összezavart. Mi az, hogy "ha eljön megtudod?" vagy "rabul ejtő szempár?". Mit próbál elmondani? Hogy nekem különleges erőm? Maximum a feltűnési viszketegségem vagy a két ballábam. Éljen szuper erőm!
Ezekkel a gondolatokkal ballagtam hazafele a hideg talajon. Mivel a cipő lekerült a lábamról és a kezemben szorongattam, a kövek fájó érzést keltettek az amúgy is felsértett talpaimban. Amint a hűvös londoni levegőről beérkeztem a meleget nyújtó nem éppen nagynak mondható házamba a testem jólesően fogadta magába az éppen nagy mértékben nekem csapódó meleg levegő. A pilláim rebegtek, a testem felhevült. Amint kinyitottam a kék szemeimet a félelem szikrája gyúlladt a testemben. A házam a feje tetején állt. A bútorok felforgatva néhol egy-egy mély karmolásnyommal (!!?) megspékelve. A függönyeim leszaggatva, a víz mosta a kis helyiséget és az ablakok mind be voltak tőrve. A félelem kezdett eluralkodni rajtam. A fogaim összekoccantak egymással, a szemeim kikerekedtek és sűrgősen kapkodtam a fejem minden kis nesz irányába.
De a legjobban az emeleti zaj vitte a prímet. Egy ablaktörés hangja csapta meg a fülem. Lassan elindultam a lépcső fele azt mondogatva, hogy "ugyanmár Leira nem lehetsz ennyire nyuszi!". Pár perc múlva már a felfordúlt szobámat csodálhattam testközelből. Ugyan az a látvány fogadott mint pár perce. Kitört ablakok, összeszabdalt szőnyegek, felfordúlt ágy, feldúlt szekrény, rémisztően nagy karmolásnyomok mindenhol. De egy dolog felkeltette a figyelmem. Egy fehér, nagy valami kandikált ki az éjjeliszekrényem kemény faalapjából. Amint közelebb léptem megcsodálhattam egy oriási fogat. Megragadtam és próbáltam megszabadítani a kis tákolmány fogságából. Sikerült is. A kezemben tartottam a véres szerzeményem. De különös módon nem undorodva néztem rá. Csodálattal vizslattam tökéletesen sima felületét, hegyesen ágaskodó tetejét ami felsértette az ujjom. Bevittem a füdőmbe - már ami megmaradt a helyiségből - és lemostam a ráragadt vért ami sejtésem szerint a titkos vendégem hagyott maga után.


***

Itt fekszek Bess ágyában oldalamon a horkoló szőke barátnőmmel. Hiszen hova is mehettem volna máshová mint Bess Williams-hez.
A mai nap történtei kavarogtak a fejemben. Elöszőr az a furcsa mondat amit az angyalom mondott. "Hogy is hangzott?" - próbáltam felidézni. 'Hidd el idővel mindenre fény derül most csak annyit mondhatok: Vigyázz! Sokan próbálnak majd szert tenni a te erődre! Sokan akarnak bántani vagy megszerezni maguknak. Ezért ne bízz senkiben! Egy embert kivéve védelmező, rabul ejtő szempár, éles mosoly. A nevét nem árulom el, ha majd eljön megtudod mi az. Megtudod miért Ő és azt is, hogy miért Te.' - jutott eszembe és sejmes hangján csengtek a fejemben ezek a bűvös szavak. Vajon, hogy értette? Mit szeretett volna közölni velem? Talán a ma esti történtekért is Ő a felelős? "Neem az nem lehet! Megmentett! Hogy gondolhatsz ilyent róla?" - dorgált a lelkiismeretem.
Az álmosság kezdett eluralkodni rajtam. Azon az éjjelen az álmaim kizárólag egy fehér szárnyú, erős angyali alak körül forogtak.

*1 hét múlva*
Ma van a nap. Ez a hétfő más mint a többi. Ma reggel kivételesen nem utálattal kelek ki a meleg ágyamból. Ma van az én napom..hiszen ezen a napon van a díjátadóm. Ma hivatalosan is elismert műugró leszek.
Úton a furdő fele ismételgettem a beszédemet. "Annak van itt az ideje, hogy rossz vonatokra döntsünk nem annak, hogy jó döntésekre üljünk!" Mii? Ezt én mondtam? Miaz már, hogy jó döntésekre üljünk!? Bolond vagyok...
Az órára pillantottam és gyors léptekkel közeledtem a gardróbom fele hiszen már 9:00 - et ütött az óra. Fél óra és én már elismert leszek. Csak ne szúrjam el.

***

- ...ÉS ÖRÖMÖMRE SZOLGÁL BEMUTATNI AZ IFJÚ DE MÉGIS ÓRIÁSI TEHETSÉGGEL BÍRÓ LÁNYT AKI KÜZDÖTT AZ ÁLMAIÉRT! HÖLGYEIM ÉS URAIM...LEIRA SMITH! - mondta egy enyhén kopaszodó férfi a beszédje végén.
Lassú, megfontolt léptekkel közeledtem felé és amint felértem átnyújtott egy díjat. Egy lány volt rajta aki egy pallón állt. Mosollyal az arcomon, idegesen dobogó szívvel léptem az apró mikrofon elé és megkocogtattam. Amikor megbizonyosodtam, hogy mindenki hallani fogja a kis előadásomat belekezdtem.

"Nagyon köszönöm a lehetőséget! Nagyon sokat jelent nekem, hogy azt csinálhatom életem hátralevő részében amit szeretek és el fogadnak mások is. Köszönöm a szüleimnek a bíztatást hiszen ha ők nem lennének most nem állnék itt. Igen furcsa nekem még ez a dolog. Igen! Mostantól nem csak egy általános lány leszek különös hobbival akit mindig azzal cukkoltak, hogy a 'vízben született!'. NEM! Ez nem én vagyok. Egyesek szerint a hobbiknak kell szentelni az életet mert az csak jó kimenetelű lehet. De vannak akik szerint badarság és kicsinyes ha az álmaidban élsz. És én igazat adok az utóbbinak! Butaság az álmaidban élni...az álmaidat élni kell nem pedig bennük roskadni és hinni, hogy maguktól valóra válnak. Ezért tenni kell. Az apró dolgok ami megadatnak nem érnek fel azzal a felemelő érzéssel amikor egy olyan dologért ismernek el amit magad értél el. Amit saját magadnak köszönhetsz! Köszönet a nővéremnek amiért megtanította nekem: "Ne élj az álmaidban hanem élld az álmaidat!!" Köszönöm. - fejeztem be a kis beszédemet.

Csend uralkodott a teremben. Én már kezdtem kínosan érezni magam. De akkor éles tapsot véltem felfedezni valahonnan a hátsó ülések közül. Egy szőke, velem egyidős fiú serényen ütte össze kezeit ezzel jelezve, hogy tetszett amit mondtam. Sorra harsantak fel a tapsok, fütyülések, éljenzések. Én meg boldogan sétáltam le a pódiumról...MEGCSINÁLTAM!

_______________________________________________________________________
Egy kicsitt hamarabb hoztam a részt! :) azt is meg tudom magyarázni miért...az egyik legjobb barátnőm ma holnap jön haza a kirándulásáról és szeretném meglepni :) SZÓVAL ÁGI EZT CSAK ÉRTED! :))
Egy kedves kommentelő kedvéért átírtam egy részt.  Remélem így már tetszik neki! :)

KOMIZNI, KOMIZNI, KOMIZNI! :) várok hosszabb tartalmasabb kommenteket! :)

2013. augusztus 23., péntek

Köszönöm!! *-*

ÁÁÁ el sem hiszem *o* Mikor nekifogtam ennek a blognak álmodni sem mertem volna, hogy 1000+ oldalmegjelenítésem lesz a 2. résznél.! *-* Annyira örülök <3
Köszönöm a 9 felíratkozót és a több mint 1000 megjelenítést.! Sokat jelent nekem, hogy szeretitek amiket írok!! <3 IMÁDLAK TITEKET! Nélkületek sehol sem lennék! :) #imádlak

EGY APRÓ KÉRDÉS! :) 
KI MIT SZERET/NEM SZERET A BLOGOMBAN (BLOGJAIMBAN)? :) őszintén :D várom a komikat :)

2013. augusztus 19., hétfő

2. rész ~ "Like the birds!"

*Leira szemszöge*

Gyűlölöm magam. Gyűlölöm hiszen közel engedtem magamhoz egy olyan személyt akit életemben nem láttam. Hiszen ki lenne olyan felelőtlen, hogy egy teljesen idegen személyt beengedjen a mindennapjaiba!? Hát én... Semmit sem tudok róla, de mégis úgyérzem mintha ismerném. Az érintése hideg, de a bőröm felhevül tőle. Vajon miért nem szeretné, hogy lássam.? Pedig én mindennél jobban szeretném...szeretném megismerni, beszélgetni vele. Szeretném látni.! Még ha nem is érinthetem meg szeretném tudni, hogy mikor van velem. 



***

A tv-ből egy üldözött, síró lány keserves sikítása zökkentett ki a gondolatmenetemből. Összerezzentem amint egy láncfűrész idegesítő hangja töltötte be a nappalimat és ezt követően piross folyadék fröccsent a képernyőre. Én azonnal kikapcsoltam a készüléket és a lehető legtávolabb dobtam a távkapcsolót ami hangos csattanással jelezte, hogy megérkezett a kemény parkettára. A szívem gyorsan vert...utálom a horrorfilmeket. Az egész testemen végigfutott a hideg. Még mindig a kanapén ülve bámultam ki a fejemből miközben egy ötlet lebegett a lelki szemeim előtt. Elmegyek egy buliba. Kikapcsolódok, megismerkedek másokkal és akkor talán elfelejtem azt az angyali alakot aki miatt már hónapok óta sóvárgok.


Egész jó ötletnek tűnt. Máris a szobám fele tartottam azon gondolkodva, hogy mit öltök majd magamra este. Sosem voltam az a sokáig készülődő tipus. Mindig szerettem egyszerűen öltözni. Végül egy hófehér ruhát választottam amin fekete csipke ékeskedett ezzel feldobva az egyszerűnek tűnő ruhát. Most lesz rajtam előszőr.







Amint magamra öltöttem a mesébe illő ruhadarabot izgatottam forogtam az egész alakos tükröm előtt, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a megfelelőt választottam. Az éjbenfekete színű magassarkú cipőm idegesen kopogott a szobám padlóján ara várva, hogy végre elinduljunk. Enyhe smink az arcomon kiemelte a kék szemeimet. A hajam laza hullámokban omlott a vállaimra. Mesébe illő volt. Akárcsak egy hercegnő...még csak a hercegem hiányzott. A herceg aki történetesen egy angyal. "Nem, nem Leira verd ki a fejedből...hiszen nem is ismered!" - dorgált a lelkiismeretem. 


Már éppen indulni készültem amikor egy rekecses hangot hallottam. A szívem eszeveszedtül ki akart törni a melkasomból. "Gyönyörű vagy!" - dícsért mire jobban elpirultam. "De ne menj el!". Én meg csak ámélkodva halgattam a szavait...miért ne menjek el? Miért ilyen velem? Mindig ilyenkor jelenik meg...miért akar megfosztani a szórakozástól!?

"Miért ne menjek?" - kezdtem egy kissé idegesen. "Miért csak ilyenkor jelensz meg? Miért csak ilyenkor szólalsz meg? Megfojt ez a tudatlanság...nem tudom ki vagy! Mit akarsz? Miért én? Annyian vannak még ennyiidős lányok Londonban miért pont engem kergetsz az őrületbe?" - eeltem fel a hangom. "Nem tudom ki vagy...hogyan is tudnék megbízni benned!?" - fejeztem be már-már a sírás határán. 
Meg sem várva a válaszát léptem ki a szobám bíztonságot nyújtó falai közül. Azon  agyaltam, hogy most biztosan megbántottam. Hogy, kitudja...lehet ha elmegy tőlem és nem akar majd látni. Mit csinálok majd akkor? Nem hallhatom a selymes hangját. Nem érezhetem hideg kezeit, édes pusziját. Mihez kezdek? 'Akkor majd elengeded!' - suttogta az eszem.
Megráztam a fejem és végleg elhagytam a kis házat.


***

Izzadt testek mozognak a dübörgő zene fülbemászó ütemére. Szerelmespárok, szingli fiúk, egyedülálló lányok tömege vonaglik a jobbnál-jobb mixekre amit a DJ gondolkodás nélkül váltogat. Én meg sorra tolom le az italokat a torkomon. A látásom egyre jobban homályosodik, a nyelőcsövem meg egyre több italt fogad magába. Minden kortynál bátrabbnak érzem magam és ezért gondolkodás nélkül indulok el a táncparkett fele. Rázom a csípőm a hatalmas hangfalakból szóló Techno zenékre. Kis idő mulva valaki felfigyelt rám mivel két kezet éreztem a derekamon. Együtt mozogtunk. A teste beburkolta az én apró termetemet. Megfélemlítően felém tornyosult de az alkohol miatt ez sem érdekelt. Nem lehetett több 20-nál. Vágyakozó tekintete engem vizslatott. Így táncoltunk át hosszúra nyúlt perceket. Amint végelett a számnak megfogta a csunklóm és elkezdett kifele húzni. 

Ki az izzadt testek közül, le a táncparkettről, ki a szórakozóhely melletti sikátorba. Borzalom, hogy minden szórakozóhely mellett van egy sikátor. Nagyon para. 
Amint mondtam a sikátor fele kezdett húzni. Amint beértünk a szűk kis utcába azonnal a falhoz szegezett és letámadta a nyakam. Ellenkezni akartam de a pia nem igazán segített. Nyöszörögtem, kapálóztam de az én gyenge végtegjaim az ő erős karjaihoz képest semmik voltak. Erőtlen semmik. Közben meg egyre csak távolodtunk a hideg kőfaltól.

Egyszer csak éreztem, hogy abbahagyja a nyakam kínzását. Mivel a szemeim le voltam csukva így nem láttam, hogy miért de volt egy halvány sejtésem ami azt suttogta, hogy éppen leveti a felsőjét. De amikor résnyire kinyitottam kék szemeimet egy megilyedt arcot láttam. Az idegen fiú megilyedt arcát. Amikor hátra akartam pillantani, hogy mit néz ilyen ilyedten akkor hallottam Őt. "Ne nézz hátra!" - utasított. Éreztem a két erős, izmos karját átfonódni a derekamon és már csak arra eszméltem fel, hogy távolodok a földtől. Távolodok a magas, barna hajú fiútól aki pár perccel ezelőtt még a markában tartott. 

A rettegés szikrája gyulladt ki bennem. A reszkető kezem a szám elé kaptam és a szemeimet összecsuktam. Féltem...ismét féltem. Egésszen addig amíg meg nem hallottam azt a bizonyos hangot, ismételten. "Nyisd ki a szemeidet..hidd el gyönyörű!" - suttogta és hideg lehellete csiklandozt az arcom. Nem tudom miért bíztam meg benne. Nem értem hiszen pár órája oly' ellenségesnek tűnt. Most mégis megmentett. És mire észbekaptam már együtt szálltunk. Mint pár hónapja amikor előszőr találkoztunk. Messze london felett a felhőtlen kék égen...akárcsak a madarak.!

__________________________________________________________________________

Itt van az új rész :) Nem lett a legjobb de ne utáljatok! :/ Következőkor mindent beleadok!! :)
EZENTÚL CSAK MINDEN HÉTFŐN LESZ ÚJ RÉSZ! :)

2013. augusztus 16., péntek

1. rész ~ " I'm here Leira! "

*Leira szemszöge*

Reggel egy csattanó hangra eszméltem fel. Mivel nem tudtam behatárolni, hogy minek a hangja és hogy honnan jön elindultam megnézni. 

Lassan lépkedtem a lépcsőfokokon amik egy-egy nyikkanással jelezték, hogy nehéznek bizonyulok számukra. Ismét hallottam azt a bizonyos hangot. A konyha felől jött. Így megfontolt léptekkel igyekeztem minél előbb megtalálni a hang pontos forrását. Amint beléptem a nem éppen kicsinek mondható helyiségbe megpillantottam egy földön heverő üvegpoharat. Hangosan felsóhajtottam...tényleg megbolondultam.
Sietve indultam el a seprű fele, hogy minél előbb összetakaríthassam a relytélyesen összetört poharam. Miközben sepertem a reggeli ébreztőmet hallottam valami enyhe mocorgást a hátam mögött. Pillanatok alatt kaptam a tekintetem a hang forrása fele. Ami az én kiscicám Doug volt. Ismét hangos sóhaj hagyta el a számat...tényleg túlreagálom. 

Egy hónapja ilyen rettegésben élek. Tudom, hogy az a valaki vagy valami jót szeretne nekem. De én mégis rettegek tőle. Nem értem mit akar, miért követ, és miért engem? Annyi 18 éves lány van Londonban miért pont én? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben amikor éreztem valami hideget az arcomnál. Felpillantottam de nem láttam semmit. De az az érzés...mintha ujjak símogatták volna az arcom. Becsuktam a szemem. A szempilláim rebegtek a mámoros érzés miatt. A szívem vágtatott. 

Így álltam a konyha közepén. Becsukott szemmel, vágtató szívvel, rebegő szempillákkal, csodálkozva. "Ismét találkoztunk" - suttogtam. "Ki vagy te?"...De nem kaptam választ. Egy hosszúra nyúlt puszit adott a homlokomra. Vártam, hogy talán megszólal...hogy ismét hallhatom a selymes hangját ami símogatja a füleimet de mégis rettegés költözik miatta a szívembe. Vajon ki Ő?
De nem szólalt meg. A hosszadalmas puszi után megint éreztem azt a hideg fuvallatot. ELMENT... Én meg ismét kinyitottam a szemem. Egyedül álltam. Megráztam a fejem, a szemetesbe dobtam az összetört poharat és elindultam felöltözni. Irány gyakorolni.

***


Ismét itt. Rugalmas palló, mély medence, vízhangzó terem. Ilyen termekbe éltem le az életem. Kislánykoromban azt gondoltam, hogy minden az elképzeléseim szerint alakul. Hogy majd bármit elérhetek és egy napon hozzámegyek álmaim hercegéhez...Persze ahogy teltek az évek tapasztaltabb lettem és lassan rájöttem, hogy az élet nem egészen olyan mint egy tündérmese...De csak rajtam múlik, hogy megírom-e a saját tündérmesémet. Az én tündérmesém így indul el...

A szüleim szerint erre születtem. Én meg egész hátralevő életemben ezt akarom csinálni.
Enyhén megráztam a fejem. A sok emlék hullámként öntötte el az elmém. Elmorzsoltam egy alig észrevehető könnycseppet ami kikívánkozott a szememből és csatlakozni szeretett volna a lent várakozó enyhén klóros társaihoz. A szemem előtt lebegett a célom...szeretném megcsinálni mégegyszer azt az ugrást. Azt a csodálatos és bonyolult manővert ami győzelmet hozott nekem pár hónappal ezelőtt. Aminek köszönhetően először találkoztam Vele. Még mostis a fejemben cseng gyönyörű hangja, szorító kezei biztonsága, ahogyan szinte szálltunk...Együtt.!
Ismételten kitartottam a kezeimet, beszippantottam egy jó adag levegőt és elrugaszkottam. Pörögtem, forogtam, szaltóztam. De mégsem volt ugyanolyan. Nem éreztem azt a felszabadító érzést amit az elsőnél. Nem éreztem magam szabadnak, nem éreztem hogy szállnék, nem volt ugyanolyan mámoros...egyedül nem. 
Bánatosan usztam a felszínre. Sohasem fogom tudni tökéletesen megcsinálni. Nélküle nem. Így amikor tudom, hogy netalán távol van tőlem elönt egy bizonyos érzés. A magány. Marcangol belülről, nem hagy nyugodni, felemészt. Amikor érzem, hogy velem van. Amikor hideg lehelletét érzem a felhevült bőrömön. Olyankor a szívem felmelekszik és a magány nemes egyszerűséggel tovaszáll. Akkor kizárok mindent. Csak ketten vagyunk. Pontosan mintha szabadon szállnánk a felhőtlen kék égen. Ahogyan a madarak.!

Még párszor megpróbáltam az ugrásunkat de mikor kudarcba fulladt mindenféleképpen így csak leültem a palló szélére és a tenyerembe temettem a kezem. Gondolkodtam...vajon hol lehet ilyenkor? Újra visszagondoltam arra a versenyre. Azóta változott meg az életem. Nem mertem mesélni senkinek erről...egyetlen személyt kivéve. Bess! Ő mindent megértett amit meséltem. Kezdve a meglepettségemtől ami uralta az elmém amikor együtt szálltunk. Szájtátva hallgatta a kis történetem. Kék szemei csillogva figyelték ahogy a kezemmel mutogattam a levegőben. Kétségbeesetten hadonáztam. 

Feltekintettem a kezeim közül és megláttam valakit a székek között. Szőke haja be volt lőve. Kék pólója tökéletesen illeszkedett kigyúrt felsőtestéhez. Mosolyogva nézett rám. Én meg ilyedtemben hátrahőköltem de csak akkor jutott eszembe, hogy a pallón voltam amikor már zuhantam. Hátamat ívbe feszítettem, a kezeimet kecsesen a fejem felett tartottam egy picitt behajlítva. A lábaimat összehúztam. Valami csodálatosat alkottam. A szám mosolyra húzódott. De sajnos túl későn eszméltem fel arra, hogy nem vettem levegőt. A szemeim kipattantak és sűrgősen próbáltam kikapálózni de csak sűlyedtem. Lejjebb és lejjebb. A víz felszíne felé szálló apró buborékok jelezték, hogy a levegőm fogyóban van. Nem bírtam. A szemeim vészesen csukódtak le én meg fokozatosan kerültem önkívületi állapotba. 
Míg valami hideget nem éreztem ismét a arcomnál. "Leira" - suttogta. Én meg csak süllyedtem. Felismertem a hangot. Az Övé. "Nem halhatok meg" - gondoltam. De késő volt...a szemhélyam lecsukódott és onnantól nem emlékszem semmire.



Hírtelen ültem fel a kemény talajon. A ruháim és a hajam csurom vizesek kiadva mindent amit nem szeretnék. A fogaim vacognak. Összegörnyedve hulltam vissza a földre. Akár egy ártatlanul lehulló levél amit a szél távozásra kényszerít ősszel. Gyenge voltam. Nem értettem, hogy kerülök ide. Hogy miért nem vagyok a víz fenekén élettelenül? Hogy miért hallottam az Ő hangját eszméletvesztés előtt? Talán a képzeletem játszott velem!? Hiszen mindennél jobban vágytam rá, hogy legalább hallhassam a gyönyörű hangját a halálom előtt. Talán Ő volt? Erre a kérdésemre pedig azonnal megkaptam a választ.

"Itt vagyok Leira! Mindig vigyázok majd rád!" - suttogta és hideg lehellete ismét simogatta az arcom.



_________________________________________________________________________
Itt is van az első rész! :) Remélem tetszik és nem okoztam csalódást. :)
KOMIZNI, FELIRATKOZNI!! Sokann ^^

2013. augusztus 15., csütörtök

Prológus.

[...] Volt már olyan érzésetek, hogy valaki vagy valami óv titeket!? Hogy nem eshet bajotok mert az a bizonyos valaki mindig ottvan mellettetek!?
Egy hónappal ezelőtt ha valaki ezt a feltevését osztotta volna meg velem bíztosan kinevettem volna. "Ki fecsérelné arra az idejét, hogy rám vigyázzon.?" - kérdeztem volna.
Talán nagyon furcsán hangzik de egyszerű a válasz. Egy olyan valaki aki csak miattam él, akinek úgymond eleinte csak egy értéktelen "munka" lennék. Aki miattam feladna mindent.

Műugró bajnok vagyok...a 2. legjobb Angliában. Ennek szentelem az életem. A barátaim azzal cukkolnak, hogy vízben születtem. Ilyenkor én mindig egy egyszerű "ugyan kérlek...ez hülyeség" mondattal lerázom őket. A dupla szaltó, a fejes, a gyertya. Talán ezek más embernek értéktelen fogalmak de nekem ezek az egyszerű szavak jelentik a megélhetést, a hobbit...az életet.

Minden egy versenyen kezdődött. Azóta a bizonyos esemény óta érzem azt, hogy valaki véd engem. Most biztosan nevettek rajtam, ezért is mesélem el a történetem.!


***

Az atlétámban álltam a hatalmas ajtó előtt ami megfélemlítően tornyosult felém. A verejték folyt az arcomról. Idegességemben a körmeimet rágcsáltam. Én következek. Nem is tudom hányadik versenyemen vagyok túl de még most is annyira izgulok mint az elsőnél. Mi lesz ha elrontom? Vagy ha más fele fordulok? Vagy ha csak egyszerűen nem tetszik majd nekik? Ezek a kérdések cikáztak a fejemben amikor a nevemet mondták. Nagy levegőt vettem és kiléptem az óriási ajtón ami mintha az suttogta volna "sok szerencsét Lei!". Kezdek megbolondulni...
A tömeg hangos éjjenzésbe kezdett amikor a pallóra léptem. A kezeimet kitartottam és beszippantottam egy jó nagyot a klórral szennyezett víz kellemesen szúrós illatából. Elrugazkottam...abban a pillanatban két kezet éreztem a derekamon. Elvesztettem a testem felett az irányítást. Nem a dupla szaltót csináltam hanem valami mást. Amit nem is én akartam. Pörögtem a levegőbe és egy hangot hallottam.."Engedd el magad! Bízz bennem jó lesz!" suttogta. Azt tettem amit mond. Gyönyörűen manővereztem a levegőben. A két kéz a derekaon segített ebben de mielőtt a vízbe csobbantam volna eleresztett és egy gyönyörű fejessel zártam a "kis" mutatványom. A tömeg ujjongott. A zsűrik csodálkoztak. Maximális pontszámmal, büszke fejjel és levakarhatatlan mosollyal hajoltam meg amint kimáztam a vízből. 
És aztán egy lágy szellő csapta meg az arcom..."Szép volt Lei!" suttogta az a bizonyos hang.

A nevem Leira Smith. Egy 18 éves londoni lány vagyok...és van egy ŐRANGYALOM.!


____________________________________________________________________________
Nos remélem tetszett a Prológus.! :) Ha szeretnétek, hogy folytassam akkor komizzatok, iratkozzatok vagy valami képpen jelezzétek ha tetszik! :)