1. rész ~ " I'm here Leira! "

*Leira szemszöge*

Reggel egy csattanó hangra eszméltem fel. Mivel nem tudtam behatárolni, hogy minek a hangja és hogy honnan jön elindultam megnézni. 
Lassan lépkedtem a lépcsőfokokon amik egy-egy nyikkanással jelezték, hogy nehéznek bizonyulok számukra. Ismét hallottam azt a bizonyos hangot. A konyha felől jött. Így megfontolt léptekkel igyekeztem minél előbb megtalálni a hang pontos forrását. Amint beléptem a nem éppen kicsinek mondható helyiségbe megpillantottam egy földön heverő üvegpoharat. Hangosan felsóhajtottam...tényleg megbolondultam.
Sietve indultam el a seprű fele, hogy minél előbb összetakaríthassam a relytélyesen összetört poharam. Miközben sepertem a reggeli ébreztőmet hallottam valami enyhe mocorgást a hátam mögött. Pillanatok alatt kaptam a tekintetem a hang forrása fele. Ami az én kiscicám Doug volt. Ismét hangos sóhaj hagyta el a számat...tényleg túlreagálom. 

Egy hónapja ilyen rettegésben élek. Tudom, hogy az a valaki vagy valami jót szeretne nekem. De én mégis rettegek tőle. Nem értem mit akar, miért követ, és miért engem? Annyi 18 éves lány van Londonban miért pont én? Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben amikor éreztem valami hideget az arcomnál. Felpillantottam de nem láttam semmit. De az az érzés...mintha ujjak símogatták volna az arcom. Becsuktam a szemem. A szempilláim rebegtek a mámoros érzés miatt. A szívem vágtatott. 
Így álltam a konyha közepén. Becsukott szemmel, vágtató szívvel, rebegő szempillákkal, csodálkozva. "Ismét találkoztunk" - suttogtam. "Ki vagy te?"...De nem kaptam választ. Egy hosszúra nyúlt puszit adott a homlokomra. Vártam, hogy talán megszólal...hogy ismét hallhatom a selymes hangját ami símogatja a füleimet de mégis rettegés költözik miatta a szívembe. Vajon ki Ő?
De nem szólalt meg. A hosszadalmas puszi után megint éreztem azt a hideg fuvallatot. ELMENT... Én meg ismét kinyitottam a szemem. Egyedül álltam. Megráztam a fejem, a szemetesbe dobtam az összetört poharat és elindultam felöltözni. Irány gyakorolni.

***

Ismét itt. Rugalmas palló, mély medence, vízhangzó terem. Ilyen termekbe éltem le az életem. Kislánykoromban azt gondoltam, hogy minden az elképzeléseim szerint alakul. Hogy majd bármit elérhetek és egy napon hozzámegyek álmaim hercegéhez...Persze ahogy teltek az évek tapasztaltabb lettem és lassan rájöttem, hogy az élet nem egészen olyan mint egy tündérmese...De csak rajtam múlik, hogy megírom-e a saját tündérmesémet. Az én tündérmesém így indul el...
A szüleim szerint erre születtem. Én meg egész hátralevő életemben ezt akarom csinálni.
Enyhén megráztam a fejem. A sok emlék hullámként öntötte el az elmém. Elmorzsoltam egy alig észrevehető könnycseppet ami kikívánkozott a szememből és csatlakozni szeretett volna a lent várakozó enyhén klóros társaihoz. A szemem előtt lebegett a célom...szeretném megcsinálni mégegyszer azt az ugrást. Azt a csodálatos és bonyolult manővert ami győzelmet hozott nekem pár hónappal ezelőtt. Aminek köszönhetően először találkoztam Vele. Még mostis a fejemben cseng gyönyörű hangja, szorító kezei biztonsága, ahogyan szinte szálltunk...Együtt.!
Ismételten kitartottam a kezeimet, beszippantottam egy jó adag levegőt és elrugaszkottam. Pörögtem, forogtam, szaltóztam. De mégsem volt ugyanolyan. Nem éreztem azt a felszabadító érzést amit az elsőnél. Nem éreztem magam szabadnak, nem éreztem hogy szállnék, nem volt ugyanolyan mámoros...egyedül nem. 
Bánatosan usztam a felszínre. Sohasem fogom tudni tökéletesen megcsinálni. Nélküle nem. Így amikor tudom, hogy netalán távol van tőlem elönt egy bizonyos érzés. A magány. Marcangol belülről, nem hagy nyugodni, felemészt. Amikor érzem, hogy velem van. Amikor hideg lehelletét érzem a felhevült bőrömön. Olyankor a szívem felmelekszik és a magány nemes egyszerűséggel tovaszáll. Akkor kizárok mindent. Csak ketten vagyunk. Pontosan mintha szabadon szállnánk a felhőtlen kék égen. Ahogyan a madarak.!

Még párszor megpróbáltam az ugrásunkat de mikor kudarcba fulladt mindenféleképpen így csak leültem a palló szélére és a tenyerembe temettem a kezem. Gondolkodtam...vajon hol lehet ilyenkor? Újra visszagondoltam arra a versenyre. Azóta változott meg az életem. Nem mertem mesélni senkinek erről...egyetlen személyt kivéve. Bess! Ő mindent megértett amit meséltem. Kezdve a meglepettségemtől ami uralta az elmém amikor együtt szálltunk. Szájtátva hallgatta a kis történetem. Kék szemei csillogva figyelték ahogy a kezemmel mutogattam a levegőben. Kétségbeesetten hadonáztam. 
Feltekintettem a kezeim közül és megláttam valakit a székek között. Szőke haja be volt lőve. Kék pólója tökéletesen illeszkedett kigyúrt felsőtestéhez. Mosolyogva nézett rám. Én meg ilyedtemben hátrahőköltem de csak akkor jutott eszembe, hogy a pallón voltam amikor már zuhantam. Hátamat ívbe feszítettem, a kezeimet kecsesen a fejem felett tartottam egy picitt behajlítva. A lábaimat összehúztam. Valami csodálatosat alkottam. A szám mosolyra húzódott. De sajnos túl későn eszméltem fel arra, hogy nem vettem levegőt. A szemeim kipattantak és sűrgősen próbáltam kikapálózni de csak sűlyedtem. Lejjebb és lejjebb. A víz felszíne felé szálló apró buborékok jelezték, hogy a levegőm fogyóban van. Nem bírtam. A szemeim vészesen csukódtak le én meg fokozatosan kerültem önkívületi állapotba. 
Míg valami hideget nem éreztem ismét a arcomnál. "Leira" - suttogta. Én meg csak süllyedtem. Felismertem a hangot. Az Övé. "Nem halhatok meg" - gondoltam. De késő volt...a szemhélyam lecsukódott és onnantól nem emlékszem semmire.

Hírtelen ültem fel a kemény talajon. A ruháim és a hajam csurom vizesek kiadva mindent amit nem szeretnék. A fogaim vacognak. Összegörnyedve hulltam vissza a földre. Akár egy ártatlanul lehulló levél amit a szél távozásra kényszerít ősszel. Gyenge voltam. Nem értettem, hogy kerülök ide. Hogy miért nem vagyok a víz fenekén élettelenül? Hogy miért hallottam az Ő hangját eszméletvesztés előtt? Talán a képzeletem játszott velem!? Hiszen mindennél jobban vágytam rá, hogy legalább hallhassam a gyönyörű hangját a halálom előtt. Talán Ő volt? Erre a kérdésemre pedig azonnal megkaptam a választ.

"Itt vagyok Leira! Mindig vigyázok majd rád!" - suttogta és hideg lehellete ismét simogatta az arcom.


_________________________________________________________________________
Itt is van az első rész! :) Remélem tetszik és nem okoztam csalódást. :)
KOMIZNI, FELIRATKOZNI!! Sokann ^^